Reinkarnáció

halál és születés

Mottó:

A kis földi ember, az örökkévalóság fia, mindig új életben győzi le a vén halált.
(Rudolf Steiner)

Az újratestesülés

(részlet: Popper Péter: Fáj-e meghalni? c. könyvéből)

A később brahmanizmussá alakult védikus kezdetei a történelem előtti idők homályába vesznek. Azt tanítják, hogy az emberiség egy tökéletesedési  úton jár, s ennek érdekében új meg új életre születik meg. A halál után egy szenvedésteli periódus következik, a „káma loka”, a vágyak helye. Az ember megszokott bizonyos alapvető élményeket, pl. a levegővételt, az evést, az ivást, a tapintást stb. Szeretné ezeket újra érezni, de már nincs hozzá teste. Ezért megélhet fulladásos félelmeket, éhezést, szomjazást, zuhanást. A káma loka során ezek fokozatosan kiégnek belőle. Lehetséges, hogy ebből az ősi tanításból alakult ki a purgatórium fogalma a keresztény teológiában.

A lélek újratestesülésére azért van szükség, mert a dolgokon kívül vagy belül változtatni csak a földi életben, az anyagi világban lehet. A halál után minden abban az állapotban merevedik meg, ahogy az élet végén volt. A halál és az újabb születés között csak a kontempláció, szemlélet van, és következő új földi élet helyzeteinek, találkozásainak, a megérdemelt jó- és balsorsnak a „megtervezése” és vállalása a kiegyenlítés érdekében. Ezt a kiegyenlítő sorsot nevezik karmának. A sors, a karma tehát előző életek következménye. Ebből fakad az indiaiak nagy tűrőképessége a szenvedéssel, a balsorssal, a betegséggel szemben.

Az eredeti buddhizmus ateista vallás. Buddha nem hisz sem Istenben, sem a lélek halhatatlanságában. Az „Én” érzést illúziónak tartja, amely az ember különböző alkotórészeinek ideiglenes összeállásából alakul ki. A halállal ezek szétbomlanak, s az Én megszűnik, mint ahogy a szétszedett szekér után sem marad meg semmilyen elvont „szekérség”. Buddha nem hisz az ember „őszibarackszerű” voltában, miszerint kívül a romló test, belül pedig a kemény és örök mag. Ám ha nincs lélek, nincs lélekvándorlás sem. Azonban ehelyett az újratestesülést tanítja. Az ember lelki működését – a gondolatot, az érzést, a cselekvést – döbbenetesen modern szemlélettel, energiakvantumként fogja fel, s mint ilyenek, maradandóak. A gondolkodó elpusztul, de a gondolat megmarad. Az érző megsemmisül, de az érzés tovább él. A cselekvő már nincs sehol, de a cselekedet jelen van a világban. S e három testi formát, érzékelési lehetőségeket keresve magának, újra összeállhat egy élőlénnyé, emberré.

Az újratestesülés mozgatóereje a vágy. Buddha első, ún. benáresi beszédének – amikor úgymond, megforgatja a tan kerekét – alaptételei:

Minden lét szenvedés.
Minden szenvedés oka az életvágy.
Aki nem vágyik élni, nem szenved.
A szenvedésről való szabadulás útja a „nemes nyolcrétű ösvény”:
A helyes megértés.
A helyes elhatározás.
A helyes beszéd.
A helyes cselekvés.
A helyes életmód.
A helyes törekvés.
A helyes koncentráció.
A helyes meditáció.

A tanítványokat főként az érdekelte, hogy az új lény azonos-e a régivel? „Én fogok újra megszületni vagy nem én?” – firtatták. Ekkor mondja Buddha válaszul híres mécses hasonlatát:

„Itt van ez a mécses. hajnalig dolgoztam a fényénél. Reggel eloltom. Este újra meggyújtom. Az edény ugyanaz, az olaj ugyanaz, a kanóc ugyanaz, de ugyanaz-e a láng, ami felgyullad a következő éjszakán?” Erre a kérdésre csak saját maga felelhet az ember. Ha nem tud válaszolni, akkor az ő számára nincsen válasz a „nagy” kérdésre sem. Ha ugyannak a lángnak tartja, akkor ugyanaz az ember születik újra. Ha részben ugyanaz a láng, részben nem, akkor részben ő születik meg, részben másvalaki.

Mindenesetre az ember felbomlása nem egyszerre megy végbe. A testi halál után felbomlanak az életerők, a lélek a lélekvilágba, a szellem a szellemvilágba tagolódik be. Négy halálról van tehát szó, amelyek közül csak a legelsőt tudjuk érzékelni. E folyamat elején víziók keletkeznek: haragvó-vérivó istenségek és szelíd barátságos Buddhák derengenek fel. Ezeknek nincs objektív létezésük. A meghalt ember mindazzal szembetalálkozik, amit életében önmagából a világba „küldött”. Saját gondolatai, érzései és cselekedetei közelednek felé ezekben a víziókban. Ez a „tükörélmény”, amikor az ember önmagával találkozik, saját aljasságaival, indulataival, jóságával és szeretetével e fenyegető és biztató képek formájában. ...

A tibeti buddhizmus a két élet közötti időszakot „bar do”-nak, köztes létnek nevezi. Erről szól az úgynevezett Tibeti Halottaskönyv. A köztes lét kezdetén vadító isteni fények villannak. Ha a meghalt hozzá tud ezekhez kapcsolódni, akkor megmenekült a további újraszületések forgatagából. ... Ha ezzel is kudarcot vall, akkor azt kellene elérnie, hogy jó helyre szülessen meg. Az embert előző életének gonosz gondolataiból, érzéseiből, cselekedeteiből keletkező „karmikus viharok” ázik az újabb születés felé. A karmikus viharok elől menekülve az ember eredetileg hat helyre inkarnálódhat: ...

Drágakövekből épült paloták tűnnek fel fehér fényben: Az istenek világa.
Ligetek, erdők, forgó tűzkerék látszik vörös fényben: A félistenek világa.
Szeretkező emberpárokat lát kék fényben: Az emberek világa.
Barlangok, üregek nyílnak, zöld fény gomolyog: Az állatok világa.
Vízmosások, kidőlt fák, sárga fény: A démonok világa.
Fekete-vörös színű házak, utak, jajongó ének, füstszínű fény: A poklok világa.

A hinduizmussal és a kereszténységgel ötvözött halál szemléletes van a modern ezoterikus iskolák közül a teozófiának és a belőle kicsírázó s a teozófia elterjedtségét ma már messze meghaladó antropozófiának. Az antropozófia Naprendszerünket Krisztus-kozmosznak tartja. Krisztus megtestesülése és kereszthalála valóban megváltás volt abban az értelemben, hogy vére és szelleme átitatta a Földet, és újra megindította az anyagban túlságosan alámerült emberiség számára az elakadt reinkarnáció lehetőségét. Kiszabadította az ember lelkét és szellemét az anyag fogságából.

A halál vonatkozásában tehát jórészt a reinkarnáció tanát követik. A távol-keleti felfogásnak megfelelően nem kedvelik a „visszahívó gyászt”, a sírva gyászolót, azt, aki minduntalan fölidézi a halott földi szokásait, kedvteléseit. A gyász adekvát formájának a meghalt ember segítését ajánlja, a reá való koncentrálást, a „te most is vagy, de nem a Földön, meghaltál” – tartalommal. Vagyis a halottat szellemi útjára kell engedni. A tűz (pl. gyertya) a vágott, életerőiben felbomló virág együtt segíti a kapcsolat megtalálását.